Apja református lelkész volt. A gimnáziumi érettségi után 1935-ben a debreceni Tisza István Tudományegyetem magyar–francia szakára iratkozott be. Az egyetemen részt vett a diákok baloldali szerveződésében az Egyetemi Körben, akik 1937-ben csatlakoztak a Márciusi Fronthoz. 1939 tavaszán egy szemesztert a franciaországi Besançon egyetemén töltött, majd Párizsba utazott, ahol kezdeményezte felvételét a kommunista pártba. 1939 októberben hazatért és a Szociáldemokrata Párt lapjánál a Népszavánál lett gyakornok, a következő évben pedig befejezte az egyetemi tanulmányait. 1940 tavaszán az illegális kommunista párt elleni kiterjedt nyomozás során ő is lebukott, rövid idő után azonban a Mosonyi utcai toloncházból szabadult. 1941 karácsonyán részt vett a Népszava antifasiszta összefogást sürgető számának összeállításában, amelyben Szekfű Gyula, Bajcsy-Zsilinszky Endre, Benedek Marcell, Szabó Zoltán, Móricz Zsigmond és mások írásai jelentek meg, majd 1942 elején közreműködött a rövid életű Magyar Történelmi Emlékbizottság megalapításában. 1942 tavaszán a VKF 2. Osztály deffenzív alosztálya széleskörű nyomozást indított a antifasiszta ellenállók felkutatására, s miután képbe kerültek a Történelmi Emlékbizottság mögött álló személyek is, Losonczy jobbnak látta illegalitásba vonulni. Az illegalitásban is folytatta az újságírást, a kommunista párt Szabad Nép című illegális lapjának lett az egyik szerkesztője, 1943–1944 fordulóján pedig Donáth Ferenccel együtt készítette el a Békepárt nevet felvett Kommunisták Magyarországi Pártjának (MKP) memorandumát, amelyben az antifasiszta erők összefogását sürgették. Az ország német megszállása után a Magyar Front egyik szervezőjeként tevékeny szerepet játszott az ellenállási mozgalomban. 1945 márciustól a Szabad Nép belpolitikai rovatvezetője, majd államtitkárként Révai József helyettese volt a Népművelési Minisztériumban. Még az év júniusában az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagjává választották, majd 1947-ben és 1949-ben parlamenti képviselő lett. 1946 októberében póttagként bekerült az Magyar Kommunista Párt Központi Vezetőségébe, 1948 decemberben a Miniszterelnökség politikai államtitkárává nevezték ki, majd szeptemberben politikai államtitkárként áthelyezték a Népművelési Minisztériumba. 1951 január végén leváltották és kinevezték a Szépirodalmi Könyvkiadó igazgatójának, március 17-én azonban az Államvédelmi Hatóság letartóztatta és május 22-én a pártból is kizárták. A Rajk-per mellékperében hamis vádak alapján őt is elítélték, 1954. július 30-án súlyos betegen szabadult, közel egy évet töltött kórházban és szanatóriumban. 1954 novemberben a Magyar Nemzet főmunkatársa lett, de állását ténylegesen csak 1955 decembertől foglalta el.
1955-től szoros kapcsolatot épített ki a háttérbe szorított Nagy Imrével, és a körülötte csoportosuló pártellenzék vezető alakja lett. 1956 nyarán részt vett a Petőfi Kör legnagyobb hatású rendezvényén a sajtóvitán és állást foglalt a Nagy Imre nevével fémjelzett reformpolitika mellett, 1956 nyarától ennek a politikának volt az egyik legfőbb agitátora. Október 24-én kooptálták a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségébe, amellett a Politikai Bizottság póttagjává választották, amit a pártvezetés politikája, illetve Gerő Ernő első titkárként történt meghagyása miatt tiltakozva nem fogadott el. Donáth Ferenccel közösen írt levélben indítványozták az alapvető és széleskörű személycseréket a pártvezetésben. Október 26-án a Központi Vezetőség ülésén követelte, hogy a pártvezetés hagyjon fel a felkelők sommás megbélyegzésével, a felkelés főbb követeléseit teljesítve válasszák le a megmozdulásokról azokat, akik a néphatalom igazi megteremtéséért küzdenek. Nagy Imre október 30-án államminiszterré nevezte ki, másnap az Magyar Dolgozók Pártjának feloszlatása után megalakult Magyar Szocialista Munkás Párt Intéző Bizottságának lett a tagja. November 3-án a Parlamentben Tildy Zoltánnal együtt ő tartotta a Nagy Imre-kormány első és utolsó sajtótájékoztatóját. November 4-én a szovjet intervenció megindulásakor több vezetőtársával együtt a jugoszláv nagykövetségre menekült. November 22-én a szabad elvonulás ígéretével távozott a követségről, a szovjet állambiztonság azonban elfogta és családjával együtt a romániai Snagovba internálta őt. 1957. április 11-én Romániában letartóztatták, majd Budapestre szállították. A Nagy Imre-per másodrendű vádlottjának szánták, de a vizsgálati fogságban tisztázatlan körülmények között meghalt.
Nem volt.
HU ÁBTL 3.1.9 – V-150000/73.
HU MNL OL XX-5-h – V-150000 – 003/1958
HU MNL OL XX-5-h –003/1958 –V-150000/43
HU MNL OL M-KS 288.f. – 4/14/1. öe.